Boldog Születésnapot!

Bejegyezte: Etti

A kép forrása: santabanta.com



Idén lesz a 32. születésnapom, és ezért úgy érzem, még mindig bátran felvállalhatom a koromat. Bár meg kell jegyeznem, azért egy kicsit aggaszt, hogy ilyen sebességgel pörögnek az évek. Gyerekként nem tűnt fel, hogy az idő ilyen gyorsan halad egy 24 órás napot sokkal hosszabbnak és sokkal élvezhetőbbnek éltem meg. Most meg ott vagyok, hogy még csak a múltkor voltam harminc, és hova lett már megint két év??? Nem érzem magam 32-nek, igaz ugyan nem tudom, hogy kéne viszonyulni ehhez a korhoz. Hol is kéne tartanom mostanra?
Inkább most nem is akarok belemenni, hogy milyen káros, önbizalom romboló hatások érik a nőket, ami miatt egy idő után szégyellik felválni a korukat… Ez a nézet nem ettől a poszttól fog megváltozni.



A családi mende-monda szerint az elsődleges gondolat az volt, hogy Katalinnak keresztelnek majd, de ugyebár ezen a napon születtem, és anyám úgy érezte praktikussági szempontból jobb lesz nekem egy másik név.
Egy másik „legenda” szerint az apám a 80-as évek csodálatos pénzbedobós telefonjáról hívta fel a nagymamámat, aki vígan ünnepelte a névnapját a barátnőivel (ugyanis ő Katalin), majd sűrű szipogás közepette közölte vele, hogy megszülettek az ikrek. „A Tomi jól van, de a kislányomat (ez voltam én) inkubátorba tették.
A legidősebb unokatestvérem akkor volt 14 éves, mikor én megszülettem, és a mamámmal eljöttek a kórházba, hogy megnézzenek. Mikor mama feltette G-nek a nem túl etikus kérdést, miszerint melyik baba tetszik neki jobban, ő szegénykém zokogva közölte, hogy az Eszter.
Na jó el kell ismernem, ez azért még ennyi év távlatában is jól esik.


***


Amióta az eszemet tudom mindig is nagy izgalommal vártam a születésnapomat. Valamilyen számomra érthetetlen okból kifolyólag nagyjából 3-4 éves koromig készült fényképes bizonyíték az ünnepségekről, és utána már egyetlen fotót sem találtam az édesanyám fiókjában. Szerinte ez azért van így, mert nem akartuk, hogy fényképezzenek minket… Nos, igyekszem ezt elhinni, bár elég különösnek tartom, hogy 5 évesen ilyen kijelentést tettem volna.
A születésnap nagy jelentőséggel bír a számomra, mert ez az a nap, amikor én vagyok a legfontosabb, akik szeretnek, és akiknek számítok, engem ünnepelnek. Persze egy ikertestvér mellett aligha mondhatjuk el, hogy egyedül birtokolom ennek a jeles napnak a jogát, így aztán felrémlenek bennem azok az idők, amikor elszántan követeltem, hogy engedjék meg a szüleim, hogy másik napom ünnepeljek. Ha őszinte akarok lenni, akkor egészen pontosan emlékszem, hogy a testvéremet próbáltam meg rávenni, hogy máskor tartsa a születésnapját, és mivel nem tudtunk megegyezni ebben a kérdésben, így az egészből nem lett semmi. Hihetetlen, hogy egy 7-8 éves fiúgyerek mennyire nem kompromisszum kész. : )
Persze az igaz, hogy az anyám egy „Felejtsétek ezt el” mondattal lezárta a vitát.

Gyerekkoromban, sok zsúrom volt, bár ugye, mint említettem erre fényképes bizonyítékom nem nagyon van. Az egyik legmeghatározóbb születésnapom a gyerekkoromban volt, és bárcsak mondhatnám, hogy azért, mert szétvetett a boldogság. Ekkorra az apám már saját önző okokból (ezt a kis ballépését 20 éve bánja) mással élt, és éppen csak annyira ugrott fel hozzánk, hogy beköszönjön.
Valamiért elhatároztam, hogy orosz-krém tortát szeretnék, és meg is vette nekem, de alighogy az asztalra került a sütemény, és arcon puszilt, már vette is a kabátját, és indult kifelé. Emlékszem sírva futottam utána a folyosón, és kértem, hogy maradjon, de ő szomorúan közölte, hogy nem lehet.
Ezen a születésnapon közöltem a félig orosz származású égő vörös hajú M.-mel, hogy olyan halálos szerelemmel szeretem, ahogy csak egy kislány tudja. Nagyjából fél óra múlva rájöttem, hogy ez a szerelem, nem tartott tovább 30 percnél, mert alighogy közölte, hogy hasonlóan érez, már az íróasztalom alatt kuporogtam, hogy becsukott szemmel azért fohászkodtam, hogy az egészet tudjam meg nem történtté tenni.
Hozzáteszem azóta is szeretem az orosz-krém tortát, de akárhányszor eszem, valahogy elkezd szorítani a mellkasom, és pár falat után már nem kérek belőle. Pedig újra és újra bepróbálkozom vele…

A gyerekkori születésnapi zsúrok másik meghatározó momentuma a hörcsög volt. Az anyám egyértelműen közölte velem és a testvéremmel, hogy nem tarthatunk háziállatot, miután a hörcsögök nálunk extrém rövid élettartam után mindig feldobták a bakancsot, és a díszhalak is így jártak. De mi töretlenül ragaszkodtunk a hörcsöghöz, aki roppant kreatív megoldásként, mindig a Dönci nevet kapta, ugyanis az eledele dobozára ez a márkanév volt írva.
Nos, mi nagyon agyafúrt módon a születésnapunk előtt vásároltunk magunknak egy kisállatot, majd rávettük az egyik vendégként meghívott gyereket, hogy ezt adja ajándékba, és így az anyánk nem szólhat egy szót sem. Hát szegény nem is tudott mit mondani. : )
Fontos megjegeznem, ha a hörcsögöd egy hete nem mozdul, akkor nem téli álmot alszik, mint ahogy mi gondoltuk…

Egyébként a születésnapokban az volt a jó, hogy olyankor összegyűlt a család és jó sokat lehetett játszani az unokatesókkal, mindenki finom sütiket sütött, és a felnőttek is jól érezték magukat. Kivéve talán az anyámat, aki percenként ugrálhatott fel ültéből valamiért, de biztos vagyok benne, hogy apám jól szórakozott.

***
A 17. Születésnapomra az akkori barátaim és osztálytársaim bulit szerveztek nekem. Tudom, hogy a 18. a fontos szülinap, de higgyétek el, engem az nem érdekelt, és már nem is tudom megmondani, hogy telt az a bizonyos felnőttkort jelző napom. De a 17. születésnapom még mindig előttem van. Nagyon jól szórakoztam, és igazán meghatódtam, hogy a többiek gondoltak rám.


Felnőtt fejjel a születésnapom más értelmet nyert számomra, még mindig nagyon fontos volt, de miután összeköltöztem a párommal, már az övét helyeztem előtérbe, és mindig mindennek tökéletesnek kellett lennie. Komolyan mondom, nem volt részlet, amire nem figyeltem volna, és mindegy volt milyen korán keltem, hogy mindent elrendezzek, este a vendégek előtt mindig mosolyogtam, akkor is, ha legszívesebben elvonultam volna aludni. Na, akkor megértettem, hogy az anyám hogy érezhette magát, mikor az én zsúrjaimat bajlódott.

Igazságtalanság lenne az állítani, hogy a volt férjem mindig figyelmetlen lett volna. Emlékszem a húszas éveimben, egyik szombaton fáradtan mentem haza munkából az egész hetes hajtás után, és kicsit szomorú is voltam, mert utálok a születésnapomon dolgozni. Azzal a gondolattal nyitottam be a lakásba, hogy ez az este is olyan lesz, mint a többi. Ehelyett, ahogy besétáltam a nappaliba, megláttam a legjobb barátnőmet, ahogy az asztalon lévő finomságokat rendezgeti, majd a párom nyomában megjelent az összes közeli barátunk. Ez azért volt nagy dolog, mert ekkor már nem abban az álmos kisvárosban éltünk, ahol mindannyian felnőttünk, és mégis mindenki ott volt velem Pesten. Nagyon boldog voltam.

Visszatérve a barátnőmre A-ra, bebizonyította az elmúlt évek során, hogy tortakészítésben verhetetlen. A 29. születésnapomra, egy olyan remekművet kreált, hogy komolyan fájt a szívem, mikor felvágtuk. A tortám tettjén egy fa állt, amit csokoládéval bevont sárgarépából készített, és a beleszúrt drótokon zöld vattacukor volt a lombkorona. De a legfigyelmesebb dolog az volt, hogy a torta tetején a répa-fa körül huszonkilenc lehullott marcipán falevél jelezte az eltelt éveim számát.
Tavaly egy hatalmas kókuszkocka tortát kértem tőle, és simán teljesíteni tudta a dolgot. : )


***


A gyertya elfújásakor mindig kívánni kell, ez a legfontosabb szabály. Volt, amikor tényleg teljesült a vágyam, például, amikor már a születésnapom előtt minden este lefekvéskor erősen koncentráltam, és mantraként mondogattam, hogy műanyag pónilovat szeretnék. Meg kell jegyeznem, ekkortájt gyerek voltam. : ) A lényeg, hogy a gyertya elfújása után a kedvenc nagymamám, a kezembe nyomta a csodálatos, annyira vágyott pónimat. Igazi csodaként éltem meg a dolgot, és onnantól kezdve szentül hinni kezdtem a gyertyaelfújásos varázslatban.

Egyébként nem az ajándékok a fontosak. Sokszor mondom azt, hogy nem kérek semmit, csak legyenek ott velem a szeretteim azon a napon, amikor engem kell ünnepelni, és ezt komolyan is gondolom. Hiszen azokkal együtt lenni, akik szeretnek, már önmagában ajándék.

Felnőttként már évek óta azt kívántam, hogy legyek boldog. Nem kértem pénzt, vagy bármi ilyesmit, csak boldog szerettem volna lenni.
Később, mikor az ex-férjem megbetegedett, akkor az összes hullócsillagtól és születésnapi gyertyától azt kértem, hogy gyógyuljon meg. Ez utóbbi végül bejött, bár kétlem, hogy ez a születésnapi varázslatnak köszönhető.
De visszatérve előző gondolatmenetemre, valóban azt hittem, hogy a boldogságot kívánni kell, és igen csalódott voltam, amikor az élet keményen megleckéztetett, bebizonyítva nekem, hogy tévedésben élek, ha azt hiszem, minden az ölembe fog hullani.
Nem vettem észre, hogy a boldogságért tenni kell, és ezért aztán az utóbbi években szépen el is került.
Jó hír, hogy most már értem a dolgot, és azt hiszem, kezdek egyenesbe jönni. Idén nem tudom, mit fogok kívánni, mikor elfújom a gyertyámat, de nem azt, hogy boldog legyek… Azért innentől inkább tenni fogok. : )

Várom a jövő hetet, csajos bulit tartunk, és igen tervbe van véve, hogy csúnyán be fogunk rúgni, de ugyebár mikor máskor tegyük ezt… Idén szerintem én készítem a tortámat, bár ez mindig iszonyatos felszültséggel jár, mert fejben olyan profi cukrász vagyok, hogy hajaj, de mikor az elméleti tudást át kell tennem a gyakorlatba, akkor kiderül, hogy nem vagyok annyira jó.
Igaz, ha valaki nem látja milyen küzdések árán készítettem el a tortát, akkor az a személy mindig azt hiszi, mennyire profi vagyok. :P Mindenkit meghagyva ebben a hitben, idén is bele fogok fogni a sütés-főzésbe, és nem kizárt, hogy legördül majd az arcomon pár könnycsepp, és káromkodás is el fogja hagyni a számat. De mire megérkeznek a lányok, már minden rendben esz, és aznap este én leszek a DÍVA, mert a születésnap jó!!!

Isten éltessen mindenkit, aki ebben a csodálatos novemberi hónapban látta meg a napvilágot!
Kategória: 1 megjegyzés

1 megjegyzés:

Unknown írta...

Hm. Örülök, hogy idetévedtem az oldaladra. A Meriről találtam ide, és elolvastam ezt a blogrészletet. Tudom, min mentél keresztül. Én sem tudom elhinni, hogy jövőre 40 leszek. Hová lettek az éveink? :) Üdvözöllek.

2016. október 4. 4:05

Megjegyzés küldése