Külföldön élő Magyar vagyok!

Bejegyezte: Etti

A kép forrása: youtube.com



Nem akarok politizálni, mert nem is tudnék. De azt látom, hogy ma  Magyarországon az embereket birka mód akarják irányítani, nem szeretik, ha egyesek gondolkoznak, a dolgok mögé látnak. Gyűlöletet szítanak, feszültséget, ellentéteket generálnak. Tönkre akarják tenni a hagyományainkat, elvenni az identitásunkat.
Az emberek nagy része nem boldog!
Én sem voltam boldog, és tettem azért, hogy ez megváltozzon. A döntésemért kapok hideget és meleget is.
Napi szinten fut velem szembe az interneten olyan cikk, facebook bejegyzés, amiben becsmérlik az olyanokat, mint én. Szerintük Hazaáruló vagyok!
Legalábbis azt szeretnék, hogy így érezzem. Nem számít nekik, miért hagytam magam mögött az országot, ahol születtem, és az sem lényeges, hogy az a hely sem a Kánaán, ahol most élek. El akarnak ítélni, hát tessék, kérem szépen én nem fogok ellenkezni. Mert az ő véleményük éppen annyira nem érdekel engem, mint őket az enyém.

Egyébként, ha nem a hazaáruló, ország elhagyó bélyeget „égetik” rám, akkor mikor kiderül, hogy külföldön élek, az ismerősök, még egyes családtagok is összecsapják a kezüket, és felkiáltanak: Szerencsés vagy! Talán kicsit irigyek is, pedig nem kéne annak lenniük.
 
Ahogy másnak, nekem sem volt könnyű az élet otthon. 12-14 órákat dolgozni, és olyan fizetést kapni, ami szinte egyből elment az albérletre és a rezsire, jól hangzik? Nem hinném. A párommal volt, hogy nem találkoztunk, ő ment éjjelre dolgozni, én akkor érkeztem haza, mikor indult. Reggel éppen hogy befeküdt mellém az ágyba, volt időnk egy futó ölelésre, és már kelhettem is, hogy dolgozni menjek. Ez nem volt élet, csak dolgoztunk. Nem voltunk eladósodva, és nem igazán kellett amiatt félnünk, hogy nem lesz mit ennünk a hónap végén, de azért volt olyan, amikor szégyenszemre a szülőktől kellett pénzt kérni, mert a páromat nem mindig fizették ki a munkahelyén. Huszonévesen nem ezt kéne tennie az embernek, nem csak robotolnia kéne. Mindig azt hallgattuk majd csak jobb lesz, de nem lett!
Nem jártunk szórakozni, és nem éltünk nagy lábon. A cigaretta volt az egyetlen luxus, amit megengedtünk maguknak, és az, hogy néha házhoz szállíttattuk az ételt.
Spóroltunk, repülőjegyet vettünk, Írországba utaztuk. Senki ne gondolja azt, hogy az élet egyből egyszerűbb lett.
A pénzünk csak pár hónapra volt elég, munkát kapni, nyelvismeret nélkül nem volt könnyű. De nem akartunk visszamenni, és tovább hajszoltuk a munkakeresését, végül találunk állást. Na ez valóban szerencsés fordulat volt, ezt el kell ismerni.
De én három hónapnál tovább nem maradhattam ott. Ez viszont igazi balszerencse volt.
 Nem volt rám szükség, nem volt elég forgalmas a hely. Bizonytalanságban éltünk, reménykedtünk, hogy a férjem nem veszíti el az állását. 1 év után találtam másik munkát, de az előtte lévő 12 hónap alatt nem lehetett az mondani, hogy kicsattantunk volna boldogságtól. Egy fizetésből egy olyan országban, ami drága. Az a fránya pénz… Mindig az a bajok forrása.
A lényeg, hogy most már majdnem minden rendben van, időközben eltelt 7 év, hogy először Írországba érkeztünk. Jelentem, azt hiszem, sikerült beilleszkedni, de ez a folyamat nagyon sokáig tartott.
Sokat küzdöttem azért, hogy rendesen megtanuljam a nyelvet (ezalatt azt értem, hogy a szókincsem egy általános szintre kellett fejleszteni, hogy egy hétköznapi beszélgetés, állásinterjú ne jelentsen gondot, hogy egy angol nyelvű könyv elolvasása, egy film megnézése élvezetet nyújtson), és amennyire csak lehet, tompítsam az akcentusomat. Meg kellett szeretnem a helyi ízeket, az időjárást (nos nem állítom, hogy szeretem a majdnem mindennapos esőzést, és borús égboltot, de elviselem), igyekeztem megállni a helyem a munkában is, és barátokat szerezni.
Csodálatos embereket ismertem meg, akikkel sosem találkoztam volna, ha Magyarországon élek, hiszen aligha keresztezte volna az utamat, Brazil, Ír, Lengyel, Litván, Spanyol stb személy. De sok csalódás is ért…
Most sem élek nagy lábon, de anyagi biztonságban vagyok, megengedhetem magamnak, hogy szórakozzak néha, és azt is, hogy évente nyaralni menjek. Bizonyos tekintetben valóban szerencsés vagyok, de ezért meg kellett küzdenem. Nem jött magától!

Ugyanakkor a szívem összeszorult néhány alkalommal, mikor valamelyik osztálytársam, vagy régi ismerősöm kisbabás képet tett fel a profiloldalára. Sokuknak már 5-6 éves gyereke van. Mondtam is, de jó nekik, hogy már itt tartanak. Én abban az időszakban, míg ők szültek, a nulláról építettem fel az életem, és elveszett a húszas éveim nagy része. Senki nem üldözött el otthonról, én választottam, hogy eljövök. Nem akartam, és nem is tudtam beletörődni abba, hogy az életem csak és annyi lehet, amit Magyarország nyújtani akar nekem. 
Máshol kezdtem új életet,  de akik nem látnak be a felszín alá, nem tudják mit éltünk át 7 év alatt. Nem sejtik, hogy a férjem súlyosan megbetegedett, és én szinte senkibe sem tudtam kapaszkodni, hogy vigasztaljon.  Nem érthetik, mennyi időbe telt, míg leküzdöttem a sztereotípiákat az általános nézetekről a bevándorlókkal szemben. Manapság már nem igazán hallom mindenfelől, hogy én is csak azért jöttem ide, hogy elvegyem egy tisztes írtől a munkáját, de régebben előfordult, hogy a fejemhez vágták. 

Mindezt végiggondolva rájöhettetek, hogy nem volt könnyű menet. De tudom, sokan még most is azt gondoljátok, hát végül is sikerült, akkor szerencsés vagyok. : )
Igen anyagi biztonságban élek, de ez azért van, mert itt a fizetések és az árak még jobban össze vannak hangolva, nem pedig azért, mert olyan nagyon meg vagyok fizetve. Nincs kolbászból a kerítés, és nekünk is meg kell gondolni mire költünk. (Az albérletünk rezsi nélkül 700 euró havonta, és a mienk még olcsónak mondható). Jelenlegi nyugodt, és boldog élet élek. 
De a küzdelmes éveket – amik bár már mögöttünk vannak –, és annak a történetét, ahogy eljutottunk idáig sosem felejtjük el.

Tudom a pontos számát annak, hányszor fogom még az életemben látni az anyámat. Igen, én nem tudok átugrani hozzá, egy kis csevegésre, és nem tudom megölelni sem, mondjuk minden másnap. Ez szörnyű érzés, senkinek sem kívánom. 
Egyetlen vigaszom, hogy szeretett nővérem, és férjem is itt él velem Írországban, de ennek meg az hátulütője, hogy ők is hasonló helyzetben vannak, mint én. Akárhogy is nézzük, a családunk évekkel ezelőtt szétszakadt, és ez nagyon elszomorító.

Én úgy fogom leélni az életem, hogy tudom, ez a jövő, amit most próbálok felépíteni, nem nekem lesz igazán jó, hanem majd a gyerekemnek. Mindent meg fogok azért tenni, hogy átadjam majd neki az otthonról hozott értékeimet. De valószínű, hogy mire unokáim lesznek, a magyarságunk némileg elhalványul. Minél jobban beilleszkedünk, annál nehezebb megtartani a nemzeti értékeket, de igyekezni fogok. Tőlem fogja megtudni, hogy egy jó kis krumplis tésztánál, pörköltnél, kovászos uborkánál nincs is jobb. Elmondom majd neki, hogy fürdeni a Balatonban lehet igazán jót, és hogy esős délutánokon fekete-fehér magyar filmeket kell nézni, összebújva a kanapén. A legfontosabb, hogy reményeim szerint anyagi biztonságban fogom tudni, és olyan lehetőségeket teremthetek neki, amik nekem nem voltak.
De szerencsés akkor leszek, ha nekem nem kell majd aggódnom a gyerekemért, úgy, ahogy az anyám tette, mikor könnyes szemmel búcsúzott tőlem a repülőtéren.

Azoknak, akik hazaárulónak tartanak, akik szerint nem vagyok elég Magyar, nem sok mindent mondhatok, mert bármit is hoznék fel mentségemre, nem hatná meg őket, a véleményük egy jottányit sem változna. De én akkor is szeretném, ha valamit tudnának.

Magyar vagyok! Magyarországon születtem, a szüleim, nagyszüleim magyarok, ezt a nyelvet beszélem. Az, hogy éppen hol élek, nem változtatja meg a gyökereimet, nem törli el a múltamat. Szeretem a magyar nyelv szépségét, ami beleivódott az egész lényembe. Ez az a nyelv, amin jó olvasni, írni, zenét hallgatni. Magyar földön járni, magyarok között lenni, megnyugtató, otthonos.
De nem szeretek nyomorogni, és ha én csak attól lehetek hazafi, hogy egy össze nem tartó nép tagjaként, egy borzasztó kormány sanyargatása alatt éljek, akkor kérem, itt mindenki téved. Megkérdőjelezni valaki nemzetiségét, sértés! Nem kérek bocsánatot, mert az anyagi biztonságot választottam, és nem mondok le a magyarságomról csak azért, mert korlátolt elméjű emberek azt kántálják valami rosszat tettem. Elgondolkoztam az életemen, és nem felelt meg, mert nem voltak meg azok a feltételek, amiket szerettem volna.

Azok nézzenek magukba, aki hagyják, hogy az emberek rosszul éljenek, hogy engedik, hogy kizsákmányolják őket. Azok érezzék rosszul magukat, akik miatt családok szakadnak szét, mert nincs más lehetőség, csak a kivándorlás. Én nem tartom magam bűnösnek, de mint fentebb említettem, az ilyen emberek álláspontját, aligha lehet megváltoztatni egy bogbejegyzéssel. Sajnos…

Magyarnak születtem, életem végig az maradok, ezen semmi nem változtat, mert nem a földrajzi tartózkodási helyem határoz meg engem, hanem az, amit a szívemben érzek. Bár manapság a politikai helyzet igencsak kritikus, sőt nagyon is támadják a külföldön élő magyarokat, én akkor is büszke leszek a származásomra.
Talpraesett, ügyes, és általánosan művelt embernek tartom magam, és hiszem, hogy ez részben a nemzetiségemből fakad! Szép ország a miénk, de már valószínű, sosem fogok visszaköltözni. Én itt külföldön leszek Magyar ezentúl, és ezt nem könnyű megvalósítani, de nem bántam meg, hogy belevágtam egy új életbe.


Ahogy Majka dalában is benne van: „Én Magyar vagyok, én szabad vagyok és meghagyom másnak az erőszakot,
a Kárpát-medence az otthonom, de én máshol is büszkén vállalom, hogy Magyar vagyok, Magyarnak születtem...”

Köszönöm, annak a maroknyi magyarországi barátnak, és családtagnak, akik velem együtt izgulták át az elmúlt éveket. Együtt nevettünk, és sírtunk, aggódtunk, de most már azt hiszem minden rendben lesz : )

És csak egy dolgot szeretnék: Mivel én senkit soha nem bántok, vagy nézek le, aki Magyarországon maradt és ott próbálkozik tovább, talán itt lenne az ideje, hogy fölöttünk, külföldre vándorolt magyarok felett se törjön pálcát senki...

Kategória: 0 megjegyzés

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése